2015. március 14., szombat

Benne vagyok az újságban


Fotó: Erdőháti Áron - Nők Lapja Évszakok
Előfordult már máskor is, de még mindig görcsbe rándul a gyomrom, amikor felkérnek efféle szerepre. Ahogy illik, ezúttal is bestresszeltem, ráadásul épp akkor kapott el az a fránya influenza is, ami sosem tapasztalt módon levert a lábamról napokra.
Aztán csak összejött a riport, bár a komplikációk és az idő sürgetése miatt végül csak telefonon keresztül tudtam csevegni Alizzal, a fotós viszont házhoz jött, és bevallom hatalmas teher esett le a vállamról, amikor Árontól elköszöntem.
Kifejezetten feszélyezett a fotózás, én egy életszerű beállítást vártam, amin a műhelyemben éppen öltögetek, vagy szabok, vagy szimplán csak a babáimat előtérbe tolva én valahol a háttér homályában vigyorgok ezerrel, de Áron koncepciója az volt, hogy Mici a fő látványosság, és még át is öltöztetett, amikor is már az is frusztrált, hogy nem mentem el fodrászhoz, sminkeshez. Hiába no, nem vagyok egy sztáralkat. :)
A cikk cuki lett, igaz én már rettenetesen unom, hogy nem tudok újat mondani, de nyilván sokan vannak még az országban akik nem ismerik a sztorimat.

Amit viszont itt és most hozzá kell fűzzek, hogy oké, vagyok én, aki immár hatodik éve csinálom ezt a babavarrós bizniszt, és tavaly egy nagy huszárvágással céggé alakultam/tunk, és egy árnyalatnyival nagyobb léptékekben gondolkodunk. Nyilvánvaló, hogy a többesszám egyfelől takarja életem Pálját, hiszen ő tényleg komolyan benne van ebben a vállalkozásban, felkutat, intézkedik, menedzsel, és leveszi a vállamról a háztartás terheinek nem kis részét, de tizedik hónapja itt dolgozik velem Andi, aki éppen akkor csöppent bele az életembe, amikor már kezdtem feladni, amikor csalódnom kellett üzleti kapcsolatokban, emberekben, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy talán túl igényes vagyok azokkal szemben, akiket felkértem, hogy segítsenek nekem, dolgozzanak a kezem alá. Andi jött, látott és győzött, vele beköltözött a műhelyembe a vidámság, végre van kivel értekeznem színharmóniáról, ruhastílusokról, van mellettem valaki, aki bármely munkafázisba be tud segíteni és teszi ezt oly precizitással és szorgalommal, ami néha még engem is zavarba hoz. A Miciségek készítése vele lett teljes, akár meg is változtathatnám a "brand" nevet, mert már Mici és Andi kezei alól kikerülő csudaságok születnek ebben a zöldre festett műhelyben, és igen, azóta vidámabbak, kedvesebbek a babáim. :)

2014. június 4., szerda

Dayan ZhanChi 3x3x3 Rubik's Mici's Magic Cake Cube

Jól van, tudom én, hogy zavaros a cím, pedig nem is annyira.
Születésnap volt, kérés jött, mégpedig ez: Dayan ZhanChi 3x3x3 Rubik's Magic Cube, az eBay-ről. Na az is úton van már, de nem tudtuk már tovább halasztgatni a szülinapot, szóval kellett előleg, és torta is, szóval ki kellett egészíteni a címsort egy-két dologgal.
Szóval született egy Rubik kocka torta, a Dayan ZhanChi színállásában, ez fontos volt, és brutál epres, mascarponés, habcsókos töltelékkel. Minden más smafu, az íz, és a belső tartalom a fontos, még ha ezzel is elmaceráztam egy csöppet.


Szóval, a formátum olyan, amilyen. A színek elhelyezésének van jelentősége, ezt a szülinapos értette, nekünk meg mindegy. Kocka formát bemarcipánozni nem annyira egyszerű, ebben ha akar, megerősít egy-két tortás, látszik, van is rés a pajzson, de mint mondtam, a belbecs a lényeg.

A belbecs pediglen a következő, kakaós piskóta lapok között friss eperdarabokkal dúsított epres-mascarponés krém, egy kis útifű maghéjjal zselésítve, középen pedig ripityomra tördelt Pavlova-alapon, eperszeletek pihennek szörpzselébe ágyazva.

Természetesen kör alakban készült, így jelentős mennyiség volt a leeső darab, aminek a kockásítás miatt kellett vesznie, így még felvágás előtt meg lehetett kóstolni az eredményt. Hát én még ilyen finomat nem csináltam. Komolyan. :) A hümmögőkórus is megerősítette. :)
 

2014. január 8., szerda

Morcogás a karácsonyról

Én vagyok az igazi Grincs, egész évben a decembertől rettegek, és egész decemberben feláll a hátamon a szőr az "adventi hangulat"-tól. Az az autentikus keresztény, hagyományos érzés nálunk nincs, sosem volt. Idejét sem tudom már mikor volt utoljára adventi koszorúm, talán amikor virágboltban dolgoztam. És akkor is a maradékot vittem haza szenteste, tehát nem volt meggyújtva vasárnaponként az aktuális gyertya. Azt is csak idén tudtam meg, hogy minden gyertyának van jelentése, minden színnek van magyarázata. De -bár meg vagyok keresztelve- nem vagyok hívő, és ilyen módon én csak mint szépséget tudom értékelni az adventi díszítést, és a karácsonyfát is. Voltak törekvéseim, hogy úgy tűnjön, mintha a Jézuska hozta volna a fát, és az ajándékokat, de annyira távol áll tőlem ez a dolog, hogy elkopott. Persze van készülődés, vannak ajándékok, és van szeretet. A bökkenő az, hogy utóbbi egész évben van, naponta többször mondjuk egymásnak, a gyerekeknek, a gyerekek nekünk, és karácsonykor éppen olyan harsányan veszekszünk, ha valami ezt generálja, mint hétköznapokon. Tehát különbség nincs, és nem fogjuk megjátszani magunkat semmilyen hagyomány kedvéért. A karácsony igazi lényege számomra az, hogy miután két hónapot olyan intenzíven dolgoztam, hogy az egy napra jutó alvásmennyiség átlaga a három órát is nehezen éri el, holtan esem össze, és némi regenerálódás után összerakom a karácsonyt magát. Megvásárolok minden hozzávalót, értsd úgy, hogy ajándékot, fát, menühöz valókat, ezeket feldolgozom, prezentálok némi takarításfélét, és tálalom a vacsit. Semminek nincs akkora jelentősége, mint az ajándéknak, a gyerekeknek is az a várva várt nagy esemény, hogy megkapják és bontják, és nekem is ez a csúcspont, amikor látom az arcukat, az örömüket. Ezután újra holtan esem össze, és nagyjából két napot alszom, heverészek, pihenek. Mindeközben nem szeretem jobban a családomat és senki mást, mint egész évben, mert nem lehet ennél jobban szeretni senkit, még az ünnep kedvéért sem. Nincs terülj asztalkám, mert ugyan úgy tojok rá, ha valaki valamit nem szeret, egyfélét főzök, aki éhes, megeszi. Süteményt is egyfélét sütök, legfeljebb ha elfogy és még ingere van rá valakinek, akkor sütök még, pikk-pakk meg van bármelyik kedvencünk. Idén sem volt nagy zabálás, így a felszaladt kilók sem indokoltak, nincs is min keseregnünk. Tehát nem mondhatni, hogy "megadjuk a módját", még ha előkerülnek a mécsesek, a dekorok, a terítő is.
Mégis van jóság a mi karácsonyunkban, mégis van miért várjuk, és várom még én is, tudva, hogy számomra eléggé rögös az út, és nehéz a menet az utolsó 2-3 hónap tekintetében, ugyanakkor viszont sikítani tudnék, ha egy olyan weboldalra tévedek, ahol ki van biggyesztve a karácsonyi visszaszámlálás, és azon ott vigyorog, hogy "már csak(!) 358 nap van karácsonyig". Hát ki a fenét érdekel ez, most szabadultunk meg tőle, és már "csak" ilyen rövid időnk van a következőig? Őrülök meg. És olyan gyorsan telik az idő, és megint a hajamat fogom tépni, amikor októberben a multiban mászkálva meghallom majd a Jingle bells-t. És kikérem magamnak, hogy az arcomba tolják, hogy ezt vagy azt meg KELL venni/főzni/sütni/csinálni, mert karácsony van/lesz. Amit akarok, megcsinálom, mindent, ami a szívemből jön, és szükségesnek érzem, de nem vagyok hajlandó karácsonyi angyal mártírt játszani, mert ehhez nem csak időm, de kedvem sincs.
A legkisebbem mindennek ellenére azt mondta, élete legszebb karácsonya volt a 2013-as. Ez a lényeg, nem az, hogy megfeleltem-e háziasszonyként az elvárásoknak.
 

2013. október 31., csütörtök

Maceratorta

Réges-régen sok olyan tortát készítettem, aminél nem kifejezetten az ízharmóniára figyeltem, hanem a küllemre. Próbálkoztam több-kevesebb sikerrel, és jött ki a kezem alól egyszerűbb kosárlabdát, vagy focilabdát formázó, autó, vagy színes, vidám kismozdony, nagy tortán kis katicát és zümikét formázó tortácskák, kismadaras, kutyafülés. Aztán jött a babavarrás, és az mindent vitt. Már abban az értelemben, hogy mellette nem igazán jut idő efféle örömködésre. De van nekem egy olyan kisfiam, aki nem csak szeretne dolgokat, hanem ki is mondja. Most pl. az volt a kérése, hogy szülinapján legyen valami finom vacsi, és persze torta is. Nem lehetett ellenállni a kérésének.
De milyen tortát lehet készíteni egy kisfiúnak, aki Halloween időszakában ünnepli szülinapját? Hát naná, hogy ilyet, amit a neten találtam, és már firkantottam is a cetlimre a beszerezni valókat. Aztán azért picit behúztam a féket, és puhatolózni kezdtem, hogy mi újság a pókokkal. Mert azt tudtam, hogy az igaziak nem haverok, na de mondjuk egy cukipofa plüssváltozat, ne adj isten ehető verzió? Határozott fejrázás volt a válasz, így mérlegelnem kellett. Abban biztos voltam, hogy a pókháló, a legyecskék, és a torta belseje, a színei azok maradnak, csak a feltéten kell módosítani, és mivel a tökfaragáskor kiderült, hogy azzal szemben nincs ellenérzés, és még a csontvázak, meg zombik sem tiltott karakterek, hát lett a dekor egy tökfejből kimászó csontváz/szerű lény, és azért egy pici, cuki pókot csak odaloptam, mégiscsak pókháló az alap.

 

 És hogy miért "maceratorta"? A zöld és fehér piskótakockákat "összehordani" még nem volt ördöngösség. Az eredeti változathoz képest persze nem a piskótakockák belsejéből folyik a vér málnalekvár, hanem a kockák közül, ez nagyban leegyszerűsítette a dolgot, de én nem vagyok hajlandó a jól formázhatóság kedvéért beáldozni a nálunk szeretett, és elfogadott, puha, könnyű piskótát. És persze közé nem masszív, kemény vajkrém került, hanem lágy tejszínes, habos krém, és egy ilyen laza állagú torta nem biztos, hogy jól tűri az adjusztálást. De az igazi macera a pókháló kisodrása volt, és nagyjából a felén már túl voltam, amikor elkezdtem szidni magam, hogy nem az írókázás mellett döntöttem. De akkor már nem akartam leszedegetni a felrakott hálót, inkább befejeztem marcipánból. És igen, nem fondant, mint az eredeti receptben, és jaj, dehogy használtam ehető ragasztót, meg gélfestéket, meg azt a sok fittyfenét, amit írnak az eredetinél. Van itt nekünk egy marcipánműhelyünk (mármint a városnak), ahol bevállalható áron gyakorlatilag bármilyen színű marcipánt lehet vásárolni, ha ilyesmiben sántikálunk, akkor arra vesszük az irányt. A tökfejet, és töklevelet meg egyszerűen folyékony ételfestékkel árnyaltam.
Ami nekem tetszik, a hófehér piskóta, és persze vicces a zöld is, de abban az ételfestéken kívül semmi flikk-flakk. Viszont a fehér piskóta fehérségének titka, hogy nincs benne tojás sárgája, csak habbá vert fehérje, és liszt, na meg egy pici citromsav, hogy citrusos, savanykás íze legyen, mert a fehércsokis-tejszínes krém masszív édes ízét mindenképpen ellensúlyozni kellett, és a málnalekvár ehhez nem volt eléggé savanyú.
Azt hiszem sikeres volt a művem, formára is és ízre is betalált, és pók is tetszett a fiatalúrnak. :)

 

2013. szeptember 28., szombat

Pólyás baba másképp

Néha készítek morbid dolgokat.
Ez a pólyás baba is súrolja a határokat, mit súrolja, le is veri a lécet. Az ötlet a megrendelőé volt, mivel nem volt tudható milyen baba növekszik a pocakban, minden eshetőségre fel kellett készülni, ezért a kérés az volt legyen uniszex a szín, és legyen egy lecsatolható fütyi. Így az utolsó pillanatban egy mozdulattal lehet a fiúból lány, büntetlenül.

A tépőzár a barátom, segítségével a kihívás ki is lett pipálva.

A másik kihívás a méret volt, ami ugyan a képen nem érzékelhető. Az eredeti pólyás baba kb. 20 cm, ez a picurka pedig épp hogy eléri a 15-öt a sapija csúcsával, szóval varrás szempontjából az ujjak különállóságának szemszögéből jóval kisebb.

Ez is pipa. :)

 

2013. május 15., szerda

Cipők, újítások, ujjongások

Kéretik nem észrevenni a hibákat, ezek prototípusok, különösen a crocs-papucs-szerűség kifejezetten gyakorlódarab, amin egy ordibáló bibi miatt el kellett helyeznem egy szívecskét is.
Történt ugyanis, hogy felfedeztem egy technikát, amivel 3 dimenziós babák és bármik készíthetők dekorgumiból. Na azonnal rákattant az agyam a babáim lábbelijeinek tökéletesítésére. Próbaképpen ráhúztam a kis kaptafámra egy darab felhevített gumit, és annak lett egyfajta formája, amit forgattam, nézegettem, majd összeragasztgattam csíkokkal, lapokkal, és lett belőle a papucs. Aztán eszembe jutott a fiatalok körében oly igen kedvelt "konzerv"-cipő, és az annak gumis talpélén végigfutó, felsőrész színével megegyező színű csíkja, és a próba a rendelkezésemre álló sárga lakkfilccel azonnal meg is történt a papucson, de ez még csak szabad kézzel, csak annak megvizsgálása okán, hogy tartós-e a csík. Nos az, de a korai belenyúlás miatt itt-ott elmaszatoltam.
A fél pár papucs után azonnal következett a cipő, elején ezzel az új technikával kialakított gumiorral, és már színben harmonizáló csíkkal. A szabásminta kíván még némi cizellát, de mind az ötlet, mind a kivitelezés egyszerűsége kedvemre való.
 

2013. április 20., szombat

Grissini-mánia

Távol álljon tőlem, hogy gasztrobloggerré váljak, ráadásul nem vagyok nagy kísérletező, és a konyhában a fantáziám arra hegyeződik ki, hogy minél gyorsabban készítsek finomságokat. E téren zseni vagyok, ezt nagyképűség nélkül állíthatom. De mások bevált receptjeit szívesen próbálom ki, és gondolom újra a saját ízlésvilágomnak megfelelően.
Így adódott, hogy az elmúlt hét -és gyanítom az elkövetkező igen hosszú időszak- a grissiniről szólt nálunk. Beleszerettem azonnal, amikor Colette elkészítette a saját változatát, és leírta hogyan, és mivel fogyasztotta.
A mártogatás, a ropogós állag nekem is nagyon bejön, és a krémlevesek selymességét is jól kiegészíti egy-egy roppanós falat, így hosszú távú barátság alakult ki közöttem, és a rudacskák között. Az első próbálkozás teljes kiőrlésű tönkölyliszttel és rozsliszttel készült, magkeverékben megforgatott változat volt, amit elkészítettem magamnak, mert jól beilleszthető a diétámba, de ahogy kiszagolták a fiúk, rögtön lába kélt a 12 rúdnak. És persze elkezdtek forogni a kerekek, cikáztak a gondolatok, röpködtek az ötletek, ki hogyan, milyen formátumban szeretné újra élvezni az új falatok adottságait.
Második alkalommal csak rozsliszttel próbálkoztam, póréhagyma ízesítéssel. Az eredmény nem lett rossz, viszont elmaradt a ropogósság, így a későbbiekben mindenképpen tönköly-, vagy grahamliszthez keverve fogom csak használni. A különféle liszteket még ízlelgetem, tanulom, de azt hiszem meg van a kedvencem.
A harmadik változat tegnap született meg, ez az eddigi leges-leg, medvehagymás.
A tegnap beszerzett 15 csokor medvehagyma felaprítva, kókuszolajban lett eltéve, meg egy jó adag pesztóként végezte, és a tálban maradt zöld levéldarabkák, és kókuszolaj hasznosítása végett megszületett ez a 35 cm hosszú, ujjnyi vastag ropogós csodaság.
Hozzá most 250 gr fehér tönkölylisztet, 250 gr graham lisztet, egy csomag élesztőt, 2 teáskanál sót, 5-6 evőkanál kókuszolajat, és érzésem szerint fél-egy csokor medvehagymát használtam. Minden hozzávalót beleöntöttem a tálba, az élesztőt 2 dl langyos vízben felfuttatva, és bedagasztottam. Kb. háromnegyed órát pihent/kelt (csodásan megnőtt), 24 rudacskát formáztam belőle, amiket 180 fokon sütöttem világosra.
Körözöttet készítettem hozzá, és reszelt füstölt sajtot kevertem ki tejföllel, ebbe tunkoltunk, paradicsomot falatoztunk mellé.
Nekem meg stikában kell majd magamnak ilyesmit sütnöm, mert a fiúk úgy falják, mint a chipset, ropit, eteti magát a cucc, és csupa egészséges hozzávaló van benne, úgyhogy ennek örülök is, csak nekem nem nagyon marad. :)

2013. március 12., kedd

Na most akkor tudok-e vagy sem?

A rajzolás és én nem volt mindig külön fogalom, gyerekkoromban imádtam rajzolni, festeni, és mindig agyon lettem dicsérve, ha egy-egy kép elkészült. Az első lépéseket még szobafestő nagyapám ecsetjeivel tettem meg, és az akkori viszonyoknak megfelelő meszes- és olajfestékkel kenegettem össze a papírokat. Sokat, mert nem sajnálták tőlem, és nagy szeretettel rakosgatták el ezeket a műveket.
De mint mindent, a rajzolást is autodidakta módon sajátítottam el. Soha nem mutatta senki, hogyan kell ezt csinálni. DE! Ehhez képest, amikor már általános iskolás voltam, rám bízták az iskola faliújságjának dekorálását, oklevet terveztettek velem, és az iskola logóját. A kézügyességem nagy becsben volt tartva, ugyanakkor a rajzkészségem nem volt fejlesztve. Bele sem gondoltam abba, hogy a korosztályomban akadhatnak olyanok, akik művészi szinten rajzolnak szénnel, festenek akvarellt. Szén pl. talán húszévesen volt először a kezemben. Pontosabban egy elszenesedett fadarab, amivel elkezdtem vonalakat huzigálni egy lapra, és lett belőle értelmezhető alakzat, fények és árnyékok játéka, öntudattalanul.
Szóval 14 évesen azt gondoltam sima ügy lesz a képzőművészeti szakközép, hát jelentkeztem. Akkor bizonytalanodtam el először, amikor megláttam a kis rajzpadokat a műterem-tanteremben, ahol a felvételit kellett megrajzolni. Addig sosem láttam olyat. Aztán meg a sok művészlelket, akik földig érő szoknyában, vagy copfos fiúkként jelentek meg, és olyan eszközökkel dolgoztak, amit azelőtt sohasem láttam, és úgy fogtak hozzá a rajzoláshoz, ahogyan én sohasem. Segédvonalakat húztak, köröket rajzoltak, idekaptak, odakaptak, és egyszer csak ott termett a modellcsajszi a papírjukon. Én leesett állal néztem, éreztem, hogy belőlem minden hiányzik ahhoz, ami ott kellene, de kirajzoltam magamból mindazt, ami bent volt, és abban a pillanatban amikor beadtam a három munkát, tudtam, hogy esélytelen vagyok, tehetségtelen, voltaképp semmi kézügyességem nincs, ráadásul a világot sem úgy látom, ahogyan egy művész. Akkor, ott én teljesen el is pártoltam mindennemű művészettől. Pedig csak el kellett volna mennem egy rajztanárhoz, és vennem órákat.
Mindenesetre 14 éves korom óta abban a tévképzetben leledzem, hogy én nem tudok rajzolni. Igazából azonban félek rajzolni, bizonytalan vagyok, és az "ááá, úgyse tudom" felkiáltással gyilkolom a maradék egómat is. Soha nem tudtam pl. vázlatot készíteni arról, amit meg akarok varrni. Ezért nem is szeretek szabásmintát készíteni, mert azt is rajzolni kellene. Az anyag előttem van, abban én látom, hogy mi lesz belőle, fogom az ollót, kivágom az idomokat, és összevarrom. Ha úgy tetszik, eddig többnyire az ollóval rajzoltam.
De most megváltozott minden egy csapásra. És ehhez is a fránya technika kellett. Van nekem egy nyeremény iPad-em, amit igazából nem nagyon szeretek, de mivel a laptopom műhelylakóvá vált, az esti ágybólfészbúkozást azon követem el. Másra, sőt erre sem igazán szeretem, mert kicsi a képernyője, és látás terén ugye kihívásokkal küszködöm. Na de most új értelmet nyert a táblagép! Kaptam hozzá egy ceruzát, ami sok mindenre jó, de én magam sem értem miért, leginkább rajzoláshoz találtam alkalmasnak. Gyorsan le is töltöttem többféle alkalmazást. Az egyik rajzolni tanít, piros segédvonalakat kell áthúzni, amit szépen sorban, lépésenként ad elő a program, és a végén ott van előtted a kész rajz. Ami ebben nekem fura volt, hogy látszólag értelmezhetetlen sorrendben adja be a részleteket. De a sokadik próbálkozásnál rájöttem, hogy igenis van értelme, hiszen ezekkel az ide-oda húzott apró vonalakkal elhelyezi az alakot a térben, és a megrajzolt fő alapvonalakból kialakul a figura. Emlékeimben kotorászva ott a felvételiző srácok is így csinálták, de akkor az én technikám abból állt, hogy paff a lecsóba, és rögtön élesbe ment minden vonal.
Amikor már ezt megértettem, jöhetett az igazi rajzolós alkalmazás, 
először mintha táblára, krétával firkálnék. 
 
Ez nagyon tetszett, de nem ide akarok eljutni, ez csak olyan mókás dolog, 
a kisfiaimnak is majd biztosan tetszik. 


Kerestem olyan alkalmazást, ami azt az illúziót kelti mintha fehér papírra rajzolnék, különböző vastagságú és keménységű ceruzákkal, és akvarellel színeznék. 

   
Ez lett a befutó, nagyon élvezem.

2013. március 4., hétfő

8 után

Nem tudom kinek mi jut eszébe erről. Biztosan sokatoknak van napirendje, vagy kötelező körei, és mondjuk 8 után történik valami rendszerint, ezért ez egy említésre méltó időpont.
Nos, az én életemben ez egy említésre méltó édesség. Ami sokkal inkább keserű, és mentolos, szóval az a bizonyos After Eight nevű csokilapocska. Nem tudtam, hogy szeretem, mondhatni mindig is ódzkodtam tőle, az étcsokoládékat nagy ívben kerültem, én ugyanis nem egyszerűen csokimániás vagyok, hanem kifejezetten tejcsokimániás. Rám nem illik Gombóc Artúr azon tulajdonsága, hogy lehet kerek, lehet töltött, lehet ... Nem lehet akármilyen. Hittem ezt tavaly karácsonyig, amikor is a házhoz került egy doboz ebből a méltatlanul került finomságból. Beleszagoltam, elhúztam a számat, és mivel a fiúk közölték, hogy bármit megesznek, de ezt nem, én meg nem hagyhatom mégsem, hogy csoki nálunk kárba vesszen, hát elkezdtem enni, és ettem, és ettem, és ettem, és hümmögtem, és ettem, és ettem, és... és elfogyott, és akkor már ezért húztam el a számat. Első számú kedvenccé lépett elő, mindent vitt, vásárláskor meg megy a nyavalygás mindig, hogy "jaaaaaj, hagy vegyek egy dobozzal".
A minap csak úgy szükségszerű zajkeltés okán be volt kapcsolva a TV, és egy Pálom által igen kedvelt csatorna üzemelt. Egyfolytában morogtam, hogy oké, oké, kaja, és megint kaja, most már akkor csinálj nekem reggelit, vagy kapcsolj el a Paprikáról. De nem fogadott szót, és milyen jól tette, mert akkor egy feka csajszi  Loraine Pascal olyat mutatott, ami mindent vitt*.  Az összetevők annyira még nem zaklattak fel, csak amikor abból összeállt egy massza, a masszából korongok, és akkor -hála a digitális doboznak- visszatekertem, hogy mi is leledzett ebben a receptben? Három összetevő, kicsi zörgés az agytekervényekben, és a dolog összeállt, ez tökéletes After Eight recept. Azonnal intézkedtem is, hogy a három hozzávalóból hiányzó is csatasorba álljon.
 
A menet annyira egyszerű, hogy csak.

300 gramm porcukor
kb. 100-120 gramm sűrített tej
10 csepp borsmenta olaj

Ebből egy lágy tésztaszerű masszát gyúrtam, és bőven meghintettem a nyújtódeszkámat keményítővel, ezen nyújtottam, kb. 2-3 mm-esre. Sokszor alá kell nézni a masszának, mert gyorsan felveszi a keményítőt, és menthetetlenül leragad, de ha figyelsz, kezesbárányként működik.
Nyújtás után 4 cm-es kiszúróval felszabtam a "tésztát". 72 db korongom lett, amiket szilikonlapra meg sütőpapírra pakolgattam. A szilikon lapon lévőket meg kellett forgatni száradás után, mert az aljuk nem szellőzött, nedves maradt. A korongok megkeményedtek, de nem lettek ropogósak. Van bennük egy kis omlós puhaság. A TV-ben a csajszi félig mártotta, eleinte én is így kezdtem, de aztán úgy döntöttem telibe mártom őket. A 72 db-hoz 30 dkg étcsoki szükséges. Nem vacakoltam a temperálással, de mivel elég sokat kínlódtam a mártogatással, többször újra lett olvasztva a csoki, ami miatt a második adag már csillogóbb lett, az első adagban meg volt ami azonnal beszürkült. Szóval érdemes temperálni. A mártás közben eszembe jutott egy másik TV-műsor, a Hogyan készült, ahol láttam, hogy a megmártott édességekről lefújják a felesleges csokoládét. Fuvolista múltamnak köszönhetően egészen 48 db-ig kitartott a tüdőm, mivel nagy elánnal fújkáltam le a csokit a korongjaimról, hogy elérjem ezt a hullámos felületet. Nem mondom, ott akkor éppen már kezdett szürkülni a konyha... :D


Íme az általam készített After Eight lapocskák mártatlanul, félig mártva, és olyan gyáriasan megfújva. Az ízük éppen olyan, mint az eredetié. Az ára pedig nagyjából 1/4-e. És ez most kifejezetten tetszik.
Hogy meddig tartható el, azt nem tudom, és valószínűleg később sem tudok róla nyilatkozni. :)





* Megtaláltam a YouTube-on, 15.00-nál kezdi készíteni az általa borsmentás krémnek nevezett finomságot, de ha már benne vagytok a videóban, nézzétek meg az egészet, szerintem nagyon klassz dolgokat készített előtte és utána is
 

2013. február 27., szerda

Van egy dobozom...


... aminek semmi köze a Miciségekhez. Bár ha nagyon szigorúan vesszük, ez is egyfajta miciségeskedés lesz, hiszen rólam szól.
Egy évvel ezelőtt elindultam egy úton, ami nem szemléletváltás, nem új út, inkább odafigyelés. Magamra, a testemre, a szervezetem jelzéseire. Az indok igen hétköznapi volt, megelégeltem a nálam igencsak szokatlan súlytöbbletet. Akkor a kalóriamennyiség kontrollja volt az, ami segített a kilók lassú, de biztos felszámolásában. Na és a mérleg, aki a világhálón keringő vicces képpel* ellentétben nem ríkat meg, ha ráállok, inkább partner abban, hogy oda tudjak figyelni a részletekre. Naponta látom magam, és többnyire itthoni, kényelmes ruhákban leledzem, nem szorít a nadrágderék, nem buggyan ki hurka, ha elszaladna a ló, a mérleg viszont pontosan megmutatja, ha bajok indulnak.
A kalóriaszámlálás, és napi két mérlegelés meghozta a 14 kg mínuszos sikert. A nyár végén, az egyre több ruha takarásába beengedtem néhány visszamászó kilót, ami egyfelől szigeteli a testemet, másfelől meg kordában tartható. Persze figyelni kell, hogy ne szabaduljon el.
De jött egy új év, és Colette kísérleti konyhája eszembe juttatta, hogy a beengedett pluszokat ideje letakarítani magamról, hiszen lassan fogynak a ruhák is. Így aztán elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi legyen az idei trend, milyen elveket követve tartsam karban magam. Tetszik a sokmagos, teljeskiőrléses verzió. Bár én az a típus vagyok, hogy ha valamit nem szabad ennem, akkor bele is tudok betegedni, annyira akarom. Így nem vonhatom ki étkezéseimből a húst, a zsírt, a tejet, tojást. Nekem ezek kellenek, még akkor is, ha egyébként egyik sem lételemem, hiszen pl. húst nagyjából havonta egyszer eszem, vagy még ritkábban. De ha ezt nem tehetném meg akkor, amikor éppen úgy tartja úri kedvem, akkor az baj lenne, így vagyok bekötve.
Szóval arra gondoltam, hogy színesítem az étkezéseimet, és csatasorba állítom a fűrészporos-magvas-aszalványos hadsereget. Ezt jól elhatároztam, majd akkurátusan elfogyasztottam a kis sült kolbászomat és hurkácskát puha kenyérkével, és savanyú uborkával, majd nyugovóra tértem, és szépeket álmodtam tönkölymuffinokról, meg házi készítésű müzliszeletekről, zabliszttel sűrített főzelékekről, olyan dolgokról, amik nem állnak távol tőlem, de igen ritka vendégek voltak eddig. Másnap délelőtt pedig elindultam, hogy megvásároljam a hozzávalókat. A Colette-nél látott kenyérke okán kettő hozzávalóban voltam biztos, a teljeskiőrlésű tönkölylisztben, és a hántolt napraforgómagban. A kosaramba azonban került puffasztott köles, és barnarizs, zabpehyely, és zabliszt, rozsliszt, kókuszolaj, aszalványok, és magvak, meg még egy csomó dolog, amiről fogalmam sincs hogyan fogják képezni az étkezéseim részét, de valahogyan megoldom. Az eladó kérdezte, hogy milyen irányzatnak szeretnék hódolni, de ezen csak nevettem, és egy dologban voltam biztos, hogy nem leszek paleo, nem leszek vegán, nem leszek norbista, ugyan úgy meg fogom enni a kis szalonnámat, kolbászkámat, és naná, hogy nem mondok le a csokimról, és a tej, meg a sajt is marad. Talán egy dolog biztos, hogy a fehér liszt, a fehér rizs, és a fehér cukor részben vagy teljesen száműzve lesz. Bizonyos ételeket egyelőre még nem tudok ezek nélkül elképzelni, de azt gondolom ez nem lehetetlen küldetés. Na az meg egyáltalán nem zaklat fel, hogy mondjuk egy rizsfelfújt nem lenne olyan mutatós barnarizsből, és nádcukorból. Viszont biztosan izgalmas lenne. Napirenden is van a kipróbálása.
Szóval bevásároltam, majd hazajöttem, és nekiálltam bonbont gyártani. Az időzítés tökéletesebb nem is lehetne, ezen jót mulattam közben. A bonbon viharos gyorsasággal elfogyott, de készült utána dúsan megrakott lasagne, özön sajttal, az uram kezét dícsérve. Jött a hétvége, némi ágynakeséssel, ami azt eredményezte, hogy nem jutott kedv a konyhai rendszerváltáshoz, aztán az uram újabb konyhai akciói a szabad napján. De vasárnap este folytattam a magocskák vásárlását, ami gondoltam visszatereli a gondolataimat az ösvény felé. Így került hozzám még csíramag is, amiből az egyik, retekmag már a csíráztató tálkában figyel.
Jelenleg szépen bedobozolva várják sorsukat új szerzeményeim. Még nem döntöttem arról, hogy önállóan kísérletezem, vagy bevonom a családomat, és nem tudom, hogy az iciri-piciri konyhám melyik felét foglaljam el az új irányzattal.
Egy biztos, ma zöldségnapot tartok.


*A bizonyos kép a neten: egy kislány bizonytalanul áll a mérleg előtt, és egy kisfiú aggodalmas arccal mondja neki, hogy "ne állj rá, anyát mindig megríkatja".
 

2013. január 29., kedd

Csöppet sem ide illő bejegyzés - vagy mégis?

Dilemmának indult, és elhatározás lett, majd pedig bizonytalan lépés a tettek mezejére. Bátor döntés, bátortalan próbálkozás, amikből a közelmúltban már sikerek is adódtak, na ez utóbbi ez nem az.
Felmerült a közösségi hálón, hogy a kávé, mint olyan nem egészséges indítása a reggelnek, nem megfelelő üzemanyaga a testnek, és az agynak. Hajlamos voltam és vagyok is ebben hinni, hiszen maga a hatás, ami miatt sokan isszák ezt az italt, az nálam rendre elmarad, ólmos fáradtság, és gyengeség jellemez jóideje. De a napi egy kávé (vízszintes ujjnyi kávé, álló ujjnyi tej kombója nálam) rutinja elengedhetetlen. Először is ágyba jön. Immár teljesen mindegy, hogy itthon van-é az uram, vagy sem, három gyerekemből az egyiknek mindig első és legfontosabb dolga, hogy anyuci kávéját elkészítse. Ez idomítás kérdése, de nyilván szeretnek, és utóbbit erősítem magamban, hisz mi másért tennék meg. Szóval ágyba jön, aztán meg ráadásul meleg, illatos, csinos bögrében csücsül, az íze simogató, néha megbolondítják fahéjjal, kakaóval, csokoládéval, habbal, vagy ha a lehetőségek olyanok ír krémlikőrrel. És megkapom azt a 15-20 percet, amíg elszürcsölgetem.
És én hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy erről lemondok. Azonnal volt persze alternatíva arra, hogy mi jöhet ágyba a kávé helyett, de ez a művelet a nyolcévesemre még nem bízható rá, legalább is jól ki kellene találni, hogy hogyan is történjen a dolog. A másik alternatíva a reggeli italra ugyanis a gyümölcstea, amiből napi 2-3 liter az adagom, és ezt reggel délelőtt szoktam elkészíteni, és a nap folyamán magamba önteni. Ki kellene logisztikázni, hogy hogyan legyen ez ott a kávé helyett, de rájöttem, hogy teljesen felesleges. A kávé tejeskávé és én egyek vagyunk, ő talán elvan nélkülem, de én nem őnélküle. Ez egy megbonthatatlan szimbiózis, kávé nélkül ugyanis leáll a működésem. Figyeltem kávémentes önmagam, és olyan érzésem volt, mintha felültem volna egy körhintára. Eleinte fűtött az elhatározás, és azt mantráztam, hogy "hős vagyok, megcsinálom", és élveztem ezt a szitut, aztán kezdett felkavarni az a bizonyos körhinta, és már nem volt annyira élvezetes, sőt kezdett egyre rosszabb lenni. Biztosan éreztetek már ilyet, enyhe szédülés, keresitek a hinta láncát, megkapaszkodtok benne erősen, nekifeszültök utolsó erőtökkel, aztán szépen lassan azon veszitek észre magatokat, hogy magzatpózban, halálfélelemben, jelentéktelen kupacként vagytok ott. Így ültem én a székemben. Aztán a "körhinta" leállt, kiszálltam, és mint egy részeg mentem a vakvilágba, és az addig álló, mozdulatlan falak nekem támadtak. A fejem fura mód nem görcsölt, pedig a kávéhiány általában így jelentkezik, de nyilván itt egy komplexebb hatás alakult ki, hiszen nagyon akartam, hogy elkerüljön a kellemetlen mellékhatás, és erősen koncentráltam, és mantráztam, hogy "nem kell kávé, nem kell kávé, hős vagyok, megcsinálom", ezért csak zsongott a fejem. Ez nem volt kifejezetten rossz, viszont jó sem. Ma reggel azonban halálos volt az ébredés. Nem tudom, de gondolom, hogy ilyen lehet az, amikor valaki nagyon másnapos. Nyilvánvalóan súlyos elvonási tüneteim voltak, amik miatt feladtam. 25 órát bírt ki az elhatározásom, úgyhogy marad a tejeskávé, marad a reggeli rituálé, az ólmos fáradtságomra meg majd kitalálok valami más orvosságot.
 

2013. január 3., csütörtök

Boldog Új Évet!


Nem készítettem elszámolást, nincs mérleg, hiszen nem volt nálam semmi érdemleges az elmúlt évben, egyszerűen csak dolgoztam. De ez persze tök természetes, igaz sokkal inkább hasonlítottam egy igás lóhoz, és kevésbé éreztem magam alkotónak. De idén ez változni fog.
Imádom a munkámat, és leginkább azt szeretem benne, amikor egy elképzelt figura megszületik, és mondjuk nagyban hasonlít arra a lényre, aki az elmémben éldegélt. Persze nagy öröm minden egyes vásárlói visszajelzés, és öröm, amikor megvalósulnak olyan vágyak, amik mások elméjében születnek, és nálam öltenek testet. És ez bizony nagy dilemma volt, hogy erről lemondjak-e, de arra a következtetésre jutottam, hogy ha hihetek az elmúlt 4 évnek, és minden értékelésnek, kommentnek, levélnek amit ez idő alatt kaptam, akkor lesz inspiráló visszajelzés akkor is, ha saját ötleteimet a saját elképzelésem szerint készítem el, és találom meg vele valaki szívét, azét, aki ellenállhatatlan vágyat  és késztetést érez, hogy megvásárolja. Szóval megszületett a döntés, hogy nem dolgozom megrendelésre, legfeljebb csak abban a nagyon is indokolt esetben, ha valaki olyasmit kér, ami kifejezetten csiklandozza a fantáziámat.
Családon belül sok-sok magasba szökő szemöldökkel találkoztam, amikor ebbéli tervemet ecseteltem, de ettől függetlenül rendületlenül tartom magam az elképzeléshez. Persze imádom varrni a jól megszokott babáimat, babaarcú miciségeimet, tehát nem lesz egy teljesen új vonal, ami esetleg meghökkentő, és riasztó lehet, ennyire nem vagyok bátor, de az ismert és örömmel varrt dolgaim közé olykor becsempészek majd olyan újdonságokat is, amik mérföldkövekké is válhatnak.
A naaaagy változás fő csapásvonala ez. És van még valami, amiben csak reménykedem, ezért konkrétumot még mindig nem mondhatok, de hiszem, hogy hamarosan beszámolhatok róla.

A lazulós, jól kiérdemelt időszakom még tart. Igaz dolgoztam már a két ünnep között is, de házastársi utasításra, vagy inkább ijesztegetésre csak módjával. Kilátásba lett ugyanis helyezve a varrógépem szétverése, ha nem pihenem ki magam kellőképpen. És én jó kislány voltam, pihentem. Közben pedig arra jöttem rá, hogy a guglis keresőmotorok számára nem vagyok eléggé látható. Pontosabban a külföldi látogatók számára. Mégiscsak bosszantó, hogy a doll hívószóra egyetlen miciség sem ugrik elő. Így ha időnként belebotlotok majd egy-két angol szóba, ne lepődjetek meg. Szeretném, ha megismernék munkáimat határon túliak is. Ezért az Etsy-n is gyakrabban mutatkozom majd.

A fentieket vegye mindenki újévi fogadalomnak. Ennél többet nem akarok ígérni, de a leírtakhoz tartom magam.

Mindenkinek kívánom, hogy teljesüljön a vágya a 2013-as évre vonatkozóan.
 

2012. december 26., szerda

Mici szülinapi tortacsodája

Évek óta nem ünneplem a születésnapomat. Különösen a 40. volt mumus, inkább nem is akartam tudomást venni róla. Idén azonban a nagy karácsonyi hajtás közepette gondoltam egy nagyot, és kértem egy tortát Pixie-től. Egymásba futottunk, mert ő meg egy BibePöcökre vágyott, így nem volt vitás, hogy megalkuszunk egy cserében. Nagyon szeretem Pixie humorát, ami nagyon szépen megjelenik tortáiban, és a receptjeit olvasva egyértelmű volt, hogy nem csak mutatósak, hanem finomak is a művei. Nem volt konkrét kérésem, illetve csak egyetlen konkrét dolgot kértem, hogy ne legyen túl sok. Sem maga a torta, sem pedig a dekoráció. A cél az volt, hogy legyen egy olyan tortám, ami házias ízekkel és cukrászmesteri küllemmel rendelkezik.
Azt hiszem, hogy a küldetés teljesítve lett.

Fotó: Pixie Pie

Az időzítés a munkám miatt nem eshetett a szülinapra, mert én akkor még javában dolgoztam, így ünnepelni nem igazán volt kedvem. Az agyhullámaimmal öltem, a családtagjaim ha csak tehették jó messzire elkerültek. Így aztán amikor a megrendeléseimet letudtam felbuszoztam Budapestre, hogy találkozzam Pixievel, és a tortámmal. Nagyon örülök, hogy ez megesett, egyszerűen bűbáj ez a csajszi. Sok hasonlóság van közöttünk, ami az ízlésünket, elveinket illeti. Igaz csak egy órácskánk volt egymásra, de jó kis élmény maradt.
A torta maga a csoda. Tudom, ez sziruposnak tűnhet, de higgyétek el, tényleg az. Ránézésre is tökéletes, a színeim, a legeslegkedvencebb figurám, egyszerű, és mégis nagyszerű, és a mérőszalag épp a 42-es számnál végződik. Na azért remélem meg van valahol a folytatás is. :) Az íze pedig egyszerre házias, és profi. Puha, szellős, kakaós piskótalapok között málnás-joghurtos krém, aminek fanyarsága, és a bevonat édessége nagyon precízen egészíti ki egymást.
Hát én ezzel a műremekkel ünnepeltem december 23-án a 19-i, 42. szülinapomat. :)
Köszönöm szépen Pixie!
 

2012. december 8., szombat

Átkötős göncök - Clothing for my textile dolls

Szeretem ezt az átkötős fazonú plüssruhácskát. A manólányok kapják elsősorban, de kislány babának is kérték már.Kb. 25-féle színben van plüss anyagom, így teljesen lehetetlen olyat kérni, ami nekem nincs meg. Mégis eddig csak négyféle lett kiaknázva.
A legutóbbi a piros volt.
De volt már türkizkék és narancs, akiket már ismerhettek, és volt ez a kis rózsaszín is, Julcsika, aki szemüveget is kapott, mert az anyája is szemüveget visel. :)

 


 

2012. december 7., péntek

Csokikollekció - My chocolate dolls

Az előző posztomban felbukkant egy néger afro baba. De létezik a csokibőrűek között angyalka is.

De hogy kollekciónak nevezhessem a csokiszín darabokat, készült itt csoki BibePöcök is. 


És ez csak a tejcsoki, lesz majd itt fehér-, és étváltozat is... 
legalább is ami a BibePöcök családot illeti. 
Hamarosan.